Nobert Winney honlapja
Első agyszüleményeim 1990-91 táján jelentek meg nyomtatásban. Hogy a szépemlékű Commodore Világ első évkönyve, a Hahota utolsó száma, vagy egy rövid életű városi diákújság biztosított teret elsőként szárnyaim próbálgatására, már nem emlékszem pontosan, mert nagyjából egyszerre támadtam sikeresen mindhárom fronton. Az ezt követő években számtalan újság és kiadvány hasábjain oszthattam meg az olvasókkal elborult elmém termékeit, melyek többsége, legyen szó rövid történetről, képregényről vagy illusztrációról, egy sarokponton megegyezett: erősen megfűszereztem őket humorral...
Ettől az agylövésemtől azóta sem sikerült eltanácsolnia senkinek – igaz, nem is sokan próbálták. Szerencsémre jóval többen voltak, akik jókedvvel falták a kreálmányaimat, mint azok, akik neheztelve tekintettek rájuk. (Vagy csak utóbbiak bölcsen csendben maradtak?)
Eleinte kísértést éreztem, hogy akárcsak a rövid, abszurd firkálmányoknál, a fantasy novelláimban is töményen adagoljam a viccelődést, de rá kellett jönnöm, egy hosszabb írásnál ez kimondottan idegesítő lehet, s sokkal inkább az olvasmányosságra kell a hangsúlyt fektetnem, semmint az egy mondatra jutó poénok számának növelésére. Így a humort sodró lendületű kalanddal, csavaros történettel és nem mindennapi szereplőkkel hígítom – és, ha a visszajelzéseknek hinni lehet, egészen élvezetes írások is kikerülnek a kezeim közül.
S hogy miért írok és rajzolok, miért járom ezt a visszautasításokkal, értetlenségekkel övezett idő- és energiafaló utat? Magam sem értem egészen az okát, miért szeretem gondolataimat a verbalitás talajára helyezni, elképzeléseimet pedig papírra vagy digitális rajztáblára vetni, de élvezem a dolgot, és roppantul hiányozna, ha nem lenne rá lehetőségem. Mindig is kreatív voltam, mindig is égetett a vágy, hogy létrehozzak valami hasonlót ahhoz, ami tetszik. Legyen szó akár írásműről, akár filmről, számos történetmesélő töltött el csodálattal. Terry Pratchett, Douglas Adams, a Monty Python társulat, Rejtő Jenő, vagy hogy a kevésbé vicceseket is megemlítsük, Spielberg, Lucas, Asimov, George R. R. Martin... és a lista hosszan folytatható lenne. Sok nagyszerű, izgalommal, borzongással és féktelen nevetéssel teli percet köszönhetek nekik, és úgy érzem, ha van némi tehetségem, meg kell ragadnom, és meg kell próbálnom továbbadni ezt a csodát.
Ehhez azonban a szándék nem elég. Kell egy kiadó is.
A Cherubionhoz két menetben vezetett az út. Még ’97 körül készültem el egy humoros fantasy paródiával, amit elküldtem Nemes Istvánnak is. Mint a legtöbben, akik szerencsét próbálnak első hosszabb írásukkal, én is visszautasításra találtam. Ez persze évekre padlóra tette az íráskedvemet, legalábbis ami a fantasyt és a sci-fit illeti. Továbbra is alkottam persze, mert anélkül nehezen vagyok meg, de inkább rövid, abszurd szösszeneteket és képregényeket készítettem.
Aztán 2002 végén egy haverom említést tett egy novellapályázatról a Cherubionnál, amelyre rövid történeteket lehetett beküldeni. Gondoltam, nem veszíthetek semmit. Fazonra vágtam hát két régi írásomat, készítettem melléjük még ötöt, megpróbálva szellemiségben és stílusban minél többféle hangot megütni, és reméltem – bár a korábbi kudarcélmény alapján nem bíztam benne –, hogy a hét novella közül legalább egy megjelenik majd. Az én meglepetésem volt a legnagyobb, hogy mind a hét megjelent.
Aki azt gondolja, hogy innentől szélesre tárultak a kapuk, és minden megjelenik tőlem, amit készítek, téved. Azóta is számos írást küldtem már el ugyan Istvánnak, de ezek egy része még a postaládájában csücsül, tudtommal olvasatlanul. Abba a résbe azonban, ami megnyílt előttem, betettem a lábam, és könyörtelenül próbálom tágítani, így időnként sikerül publikálnom egy-egy kiadványban, sőt, némelyiknek még a borítóját is én készíthetem. Emellett, bár az elején fel sem merült bennem, hogy játékkönyveket is írok majd, a véletlenek különös összjátéka folytán már túl vagyok egy páron. (Mégiscsak jó lett valamire, hogy tizenéves koromban számítógépes kalandjátékokat programoztam… amellett persze, hogy időközben programozó lettem.)
Hogy a jövő mit hoz, nem tudhatom. Amíg élvezem, tovább folytatom az utam, s szándékaim szerint nem tántorodok le róla. Hogy sikerrel járok-e, elválik, de őszintén remélem, hogy sok gondolatomat lesz még lehetőségem megosztanom veletek, számos címlapról tekint majd rátok egy-egy képem, és főként, hogy sokatokat sikerül megmosolyogtatnom.