Rendhagyó véleményezés következik, mert ennek a kötetnek ez megjár. Szakítva a "megszokott" módszertannal, más felosztásban összegzem Mark Lawrence: Tövisek hercege c. regényét.
Robin Hobb azt írja az ajánlójában: "Sötét és könyörtelen". Neal Asher "post-cyberpunk" író David Gemmell-lel von párhuzamot, és kiemeli a humort, a "bélontós realizmust", és a sodró cselekményt.
Az első négy oldalt elolvasva én leblokkoltam. A klasszikus "hűha" effekt befigyelt: újra elolvastam a fülszöveget. Abercrombie Első Mágusának klasszikussá vált mondata bukott ki belőlem: "Hát itt meg mi a f*sz történik?"
Akinek bejön a regény bevezetése, szeretni fogja a Tövisek hercegét. Akire viszont rátör az émelygés a szerteszét heverő parasztok hullája felett merengő emberarcú rohadék szennyes gondolatait olvasva - nos, inkább tegye félre végleg a könyvet és olvasson inkább Brent Weeks-et. Az lágyabb egy fokkal.
A világról
"Ropogva égett Mabberton. Minden falu ropogva égett azon a nyáron."
A kritikák érdemtelenül hanyagolják el a világ értékelését.
Talán azért, mert a "klasszikus" fantasy történetekben nemigen van helye számítógépnek, atomtölteteknek, Plutarkhosznak, Rómának és Krisztusnak.
Lawrence hőseinek élettere egyfajta elképzelt, világégés utáni Föld, de legalábbis a kötetbe elhelyezett térkép alapján egy "alternatív Európa", és az ennek közel megfelelő méretezésű kontinens; Normardiával, szaracénekkel, pogányokkal, nekromantákkal és a több mint ezer évvel ezelőtti atomrobbanások túlélőivel. Amúgy persze Jorg herceg világa - alapjait tekintve - egy klasszikus feudális berendezkedési életforma jobbágyfalvakkal, kiskirályokkal és címerpajzsos-lemezpáncélos lovagokkal (akik 30 év felett már itt is öregnek számítanak), rothadó fogú útonállókkal, füstös kocsmákkal és szajhákkal - és persze a rend kedvéért élőholtakkal és mágusokkal. Az embereket a Százak Háborúja tartja rettegésben (kiskirályok belháborúja), de csak azért ez, mert a világot mozgató valódi erőkről keveset tudnak. Jobb is így nekik, ez persze kiderül a kötet végére.
A legszebb az egészben, hogy van ereje e kombinációnak. Ez - hangulatát tekintve - véletlenül sem egy Shadowrun, nem egy Mad Max, nem egy Cyborg (Van Damme), nem egy Arcanum (PC játék). Lawrence egyedit rakott össze - bizonyosan lehetne még színesíteni, de engem személy szerint mélyen megfogott.
Miért is? Mert a klasszikus fantasy hangulat dominál, mégis üdítő szembesülni ilyen és ehhez hasonló jelenetekkel, mint pl. amikor Jorg kompániája kardokkal és fejszékkel esik neki egy méteres vastagságú acélajtónak, amit még az atomrobbanások előtti Építők alkottak, és női hangon trécselő mesterséges intelligencia vezérel egy kiterjedt bunkerrendszer mélyén. Mekkora esélyük lehet kinyitni? Ja, és mutánsok hemzsegnek arrafelé, de akad a környékén érthető módon pár nekromanta (vagy - ez még nem világos az első kötetből - bukott angyal?), pár tízezer hadra fogható csontváz, meg a várat uraló vörösképű (fertőzött) lovag kompánia. És ez csak egyetlen epizód-helyszín...
Mágia
"Számhoz emeltem a szívet.
- Herceg! - Makin közelebb lépett. - Ez gonosz hús.
- Nem létezik olyan, hogy gonosz, Makin. Csak a dolgok, a hatalom, a kényelem, a szex szeretete létezik, meg amit az ember hajlandó megtenni azért, hogy beteljesítse e vágyait."
Volt, aki azt írta másutt: "low-fantasy". Háát, szerintem nem. Amennyiben George R. R. Martin kötetei is "low-fantasy" irányzatot képviselnek, akkor persze igen. De ugye a kevés mágia vs tökös harcos irányzatra jobb példa lehet Howard Conanja vagy Ralph Bakhsi Fire and Ice klasszikusának világa (Robert Rodriguez rendezi újra rövidesen).
Itt inkább arról van szó érzésem szerint, hogy Lawrence igen jól eltalált mértékkel adagolja nekünk a mágiát. Az elején akad egy pogányunk, aki Jorg királyi atyjának szolgálatában álmokat ront (eléggé látványosan), de ahogy haladunk előre - spoilereket nem ellőve - bizony ez a mágia vonal egyre csak combosodik, több szereplőssé fejlődik fel és mélyebb kifejtést kap. És persze a pogányról is lehull az álca - nagyjából.
A Chella nevű nemromanta hölgyike jelenetei is kifejezetten emlékezetesek, pl.
És meggyőződésem, hogy a folytatásban a varázslat egyre fajsúlyosabbá válik - ami nem baj, mert ettől ez még az acél és a vér világa.
"- Jó katona vagy. Mi a világ lényege?
- A háborúzás."
"Mire végeztem, én voltam a közmondásos Vörös Lovag, páncélom csak úgy csillogott az artériás vértől. Orrom megtelt a csata bűzével, vérével meg a szaréval, számon sós verejték ízét éreztem. Nem sokan maradtunk állva a porondon."
Stílus, cselekmény és karakterek
Elsőre - és aztán mindvégig - fura, hogy iszonyatosan tempós a regény.
Nincs üresjárat. Ha lenne, akkor... fogalmam sincs, kihez lehetne hasonlítani Lawrence kötetét. Talán Brent Weeks, mert ő hasonlóan naturalista, de több nála az érzelmeken való merengés, többet elidőzik a karaktereknél. Azért sántít mégis ez a mérce, mert Weeks több nézőpontból viszi előre a cselekményt, Lawrence pedig már-már "naplószerűen" halad, egyes szám első személyben.
A történetre nem lehet panasz.
Visszaemlékezések formájában értesülünk Jorg herceg elmúlt kalandos négy évéről, a jelen pedig kellőképpen felgyorsult. Egyik hirtelen döbbenetből a másikba zuhanunk. Egyetlen karakter sincs biztonságban, maga a főhős sem. Itt nincsenek tabuk - a lehető legkomolyabban mondom.
Kedvelem amúgy a harci jeleneteket (Dale Avery: Renegát-jában is akad pár szép darab, no és Joe Abercrombie mesternél): itt ha küzdelem adódik (elég sűrűn), az gyors, kegyetlenül realisztikus.
Vannak ugrálások, szándékosan meg nem írt részjelenetek, amikor az író mégsem vállalkozik az amúgy fontos jelenet aprólékos ábrázolásra, hanem a fantáziánkra hagyatkozik. A legtöbbször jól teszi, mert fokozza a hatást. Ezek amúgy is inkább csak a cselekményvezetés szokatlan ütemét erősítik.
Szóval van stílusa Lawrence-nek, senkivel nem fogják összekeverni. Bármennyire szeretném kiérezni belőle a nálam etalonnak számító GRRM-et vagy Abercrombiet, netán Gemmellt, esetleg Glen Cook stílusát, nincs értelme keresgélni a hasonlóságokat. (Hozzáteszem, a Gépnarancsot nem olvastam).
Ha már Fekete Sereg: eleinte éreztem áthallást, legfőképp hangulati értelemben, hiszen Jorg herceg válogatott gonosztevőkkel veszi körül magát; kompániáját erőszaktevők, gyilkosok és tolvajok alkotják. De ez az érzet igen hamar tovatűnt. Itt a gonosztevők velejükig romlott gonosztevők maradnak, akiket jellemzően csak a brutális példamutatás tanít fegyelemre. Ideig, óráig.
Egyesek felvetik, hogy Jorg hercegen kívül ők, többiek, nincsenek elmélyítve. Nos, ennek van némi alapja, de ugye a mesélői nézőpont ezt eleve megnehezíti. Szerintem a főbb személyek - a Núbai, Sir Makin, Rike testvér, vagy a pogány mágus, csak hogy párat említsek az első vonalból - rendben vannak, én nem éreztem hiányát bővebb kibontásuknak. A fejezetek közötti - zömükben hangulatos - átvezetőkben Lawrence amúgy adagol róluk plusz információkat.
Összegzés:
Egyszerűen jó és kész! Feledhetetlen. Minél előbb olvasd el!:)
(Figyelem: 30-35 éves kor alatt nagyon meg fogja osztani a közönségét, az egészen biztos!)
Még nincs körülötte nagy hype, hiszen egészen friss anyag külföldön is (Hálás köszönet a FUMAX felé - gyorsak voltak, a fordítás pedig messzemenően igényes, arról nem is szólva, hogy még csak elgépelési hibát sem találtam a szövegben!).
Trilógia lesz Mark tervei szerint.
És bizony furcsa lenne, amennyiben Lawrence nevét nem emlegetnék rövidesen a nagy öregekkel együtt. Érdemes figyelni a srácot!
Megrendelés: Mark Lawrence: Tövisek hercege
Aldyr
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges