Kornya Zsolt: Röviden a fantasyről

Sokat írnak és cikkeznek manapság hazánkban a nyugaton fantasy néven emlegetett műfajról. Az érdeklődő olvasónak azonban gyakorlatilag semmilyen forrás sem áll rendelkezésére a műfaj alaposabb megismeréséhez. Néhány kivételtől eltekintve, mint például Tolkien híres „Gyűrűk Ura”-trilógiája – a magyar kiadók nem foglalkoztak az irányzattal. Így aztán az átlag olvasónak csak ködös elképzelései lehetnek róla. A kifejezés magyarra fordítása („fantázia”, ahogy S. Kovács Judit nevezi a GALAKTIKA 87/9. számában) nemcsak pontatlan, hanem félrevezető is. A „fantasy” szó egészen más jelentéssel bír, körülírni is nehézkes volna, maradjunk inkább az eredeti elnevezésnél.

Mégsem kerülhetjük el a fenyegetően elénk tolakvó kérdést: mi is ez a fantasy és miben különbözik a hagyományos sci-fitől? A híres sci-fi-esztéta és kritikus Peter Nichols a következőket mondja: „Mind az SF-ben, mind a fantasyben megtalálhatók olyan fantasztikus elemek, amelyek nem illeszthetők be a mai világunkban, vagy legalábbis nem találjuk mai megfelelőjüket. A különbség az, hogy az SF racionalizálja, a tudományos fejlődés eredményeiként állítja be ezeket, míg a fantasy – éppen ellenkezőleg. A fantasy mindig függ az irracionálistól, általában valamiféle okkult erőtől, természetfeletti hatalomtól, mágiától. Nem a TUDÁS, hanem a REJTÉLY felé fordul, nem kognitív, az ismeretlennel bizsergeti érzékeinket, karakterei gyakran furcsa és sötét titokba vannak beavatva.”

A fantasy gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint az SF-éi, hiszen a természetfeletti erők sokkal régebben kísértik az emberi fantáziát, mint a tudományos kutatások. Ennek ellenére helytelen volna a Gilgamestől és a homéroszi eposzoktól kezdeni a fantasy tárgyalását. Akárcsak az SF-nek, a fantasynek is van egy „modern” korszaka, amelyet William Morris vitairatnak szánt műve, a „News from Nowhere” (Hírek Seholországból) 1890-es megjelenésétől számítunk. Morris e könyvben (és későbbi műveiben is) egy idealizált, utópisztikus középkori társadalmat írt le. A középkor iránti érdeklődése nagy hatást gyakorolt a későbbi fantasy-írókra.

A műfaj kibontakozása a XX. század első évtizedeiben indult meg. Már ekkor megmutatkozott örök rákfenéje, ami (miként az SF-nél) a népszerűségre való törekvés a minőség rovására. Páran - főként az Óvilágban - nem tömegtermelésre és gyors sikerre törekedtek, az ő műveik a legnívósabbak. Nevük valószínűleg semmit nem mond a magyar olvasónak. Ugyan mit tudunk Lord Dunsanyról, E. R. Eddidonról, vagy James Branch Cabellről? E szerzők és műveik feledésbe merültek, s csak az elmúlt évtizedben váltak újra ismertté, mikor a fantasyn végigsöpört a megújulás hulláma, s radikális átértékelődésekhez vezetett.

Nem kétlem azonban, hogy olvasóm ismeri a fantasy néhány korai képviselőjét, akik a popularitás útját választották. Edgar Rice Burroughs, a Tarzan-könyvek szerzője nálunk is jól ismert. Mars-ciklusa (melynek négy kötete nálunk is megjelent) óriási lökést adott a fantasy fejlődésének. Epigonok sokasága használta fel motívumait (még Michael Moorcocknak is van ilyen Mars-trilógiája). A Tarzan-könyvekben is rengeteg fantasy-motívum prototípusát fedezhetjük fel, például az Elveszett Város (Völgy, Nép, stb.) legendáját.

Az elveszett világok kreálásának azonban aligha volt nagyobb mestere, mint Abraham Merritt, a gazdag amerikai újságíró, aki keveset írt, de hatása annál nagyobb volt. Merritt hősei rendkívüli emberek, többnyire írek, vagy skandinávok, akik különös körülmények között titokzatos helyekre, félig-emberi lények közé keverednek, ahol feltűnik egy gyönyörű szép nő, egy elpusztítandó főgonosz, valami túlvilági istenszerű hatalom.

Burroughs és Merritt műveinek cselekménye nem túl eredeti, jellemábrázolásuk csapnivaló, felfogásuk prűd, s mindkettejüknél felfedezhető némi rasszista vonás; ám ne feledjük: mi más mércével mérünk, mint a századelő olvasói. Jelentőségük elsősorban hatásukban keresendő. A harmincas években feltűnő Weird Tales-nemzedék irányvonala egyértelműen tőlük származik.

Az írások tömeges megjelenése az egyre terjedő magazinokban vált lehetővé. Ennek kihatásaként a fantasyben a regény helyett a rövidebb elbeszélés vált uralkodóvá. Ugyanakkor a műfajban kiteljesedett az amerikai hegemónia. Az Óvilág gazdag fantasy-hagyományai annyira feledésbe merültek, hogy elterjedt az a tévhit, hogy a fantasy őshazája Amerika.

A műfaj fejlődésének ez a korszaka joggal nevezhető a fantasy hőskorának. Az ekkoriban aktív írók többségét a magyar olvasók is ismerhetik, jóllehet inkább SF-szerzőként. Mivel a piacon gyakorlatilag egyeduralkodó helyzetben lévő fantasy-magazin a Weird Tales (Furcsa Mesék) biztosította csaknem mindnyájuknak a publikációs lehetőséget, Weird Tales-nemzedéknek nevezzük őket. Írásaik általában a „hard fantasy”-nek, vagy „sword and sorcery”-nek (kard és boszorkányság) nevezett irányzatban sorolhatók, amit hiba volna azonosítani a műfaj egészével. Különösen érezhető rajtuk Burroughs és Lovecraft hatása.

Howard Phillips Lovecraft az összekötő kapcsot jelentette a fantasy őskora és a Weird Tales-nemzedék között, mégis olyan sajátos és egyéni stílusa volt, hogy új fejezetet nyitott mind a fantasy, mind a horror történetében. Sosem volt széles körben népszerű „pulp-író”, mint a többiek, talán mert nem áldozta fel írásainak színvonalát a magazinok kínálta popularitásért.

A Weird Tales-nemzedék legsikeresebb tagja a tragikus sorsú Robert E. Howard volt. Nem hiszem, hogy e texasi fiatalember neve túl ismerősen csengene, ezért közelítsük meg más oldalról a dolgot. Annyit mondok: Conan...

1932-ben jelent meg az első Conan-sztori a Weird Tales-ben, a „Főnix a kardon” címmel. Ez volt a szénfekete hajú, gleccserkék szemű, zord barbár első bemutatkozása. Conan i.e. 10.000 körül az úgynevezett „hybóriai korszakban” járja a világot, kalandot keresve. Sietve leszögezem, hogy a manapság közkézen forgó Conan-filmeknek, képregényeknek vajmi kevés közük van az eredeti Conanhoz, és semmi esetre sem szabad Conant Arnold Schwartzeneggerrel azonosítani. Howard, aki kissé skizoid alkat volt, és 30 éves kora előtt öngyilkossággal vetett véget életének, saját álmát teljesítette ki Conan személyében. Halála után külön munkaközösség vállalta fel a „kimmériai barbárt”; kidolgozták teljes élettörténetét, a „hybóriai kor” aprólékos födrajzát és történelmét, majd sorozatban kezdték gyártani a Conan-sztorikat.

A kor két nagy egyéniségének, Howardnak és Lovecraftnak a halála (1936, illetve 1937) fordulópontot jelentett a műfaj történetében. A fantasy hanyatlani kezdett és a negyvenes években szinte teljesen eltűnt. A két legnagyobb magazin, a Weird Tales és az Unknown megszűnt. A színfalak mögött azonban a fantasy továbbvegetált. Két elkötelezett szerző-szerkesztő csapat, a „howardisták” és a „lovecraftiánusok” Frizt Leiber, illetve August Derleth köré csoportosulva tovább dolgozott. Ám az áttörést mégsem ők követték el. Az áttörés az elfelejtett, lenézett Óvilágból jött. 1954-55-ben jelent meg egy brit nyelvészprofesszor, John Ronald [sic!] Renel Tolkien „A Gyűrűk Ura” című trilógiája, melyet azt hiszem, nem kell bemutatnom. E mű sikerére mi sem jobb bizonyíték, mint hogy az amerikai rajongók „Gandalf legyen az elnök!” feliratú transzparensekkel vonultak fel az utcán. A hatvanas évek közepére megnyílt a zsilip. A fantasyt ismét hatalmas tömegek kezdték el olvasni. Ugyanakkor egyre több fantasy-író tűnt fel. A probléma csak az volt, hogy ezek ragaszkodtak az immár klasszikusnak tekintett Weird Tales-nemzedék hagyományaihoz, s az új fantasy-irodalom egyre inkább eltolódott az epigonizmus felé. A piacot elárasztották az egy kaptafára készült Conan-féle hősök, és a történetek színvonala egyre hanyatlott.

Több író a műfaj létét fenyegető veszélyt látott az irodalmi elsekélyesedésben. És a hatvanas évek végén radikális megújulási folyamat vette kezdetét. Ez körülbelül egybeesett az SF-ben „new wave”-ként ismert mozgalommal, és vezető személyiségei is az SF-new wave képviselői közül kerültek ki. Az egyik legforradalmibb újító a brit Michael Moorcock volt, aki alapjaiban értékelte át az egész műfajt, véglegesen szakítva a „hybóriai hagyományokkal”. A két pont, ahol a legélesebben támadta a tradíciókat, a hős legyőzhetetlenségének mítosza és a jellemek fekete-fehér; gonosz-jó sarkítottsága volt. A fantasy-new wave-ben tobzódik az írói fantázia. A helyszínek nem szimplán ijesztőek, vagy rémesek, hanem bizarrok, és hátborzongatóan idegenek. Moorcock műveiben embervérből épült várkastélyokról és folyékony tavakba gyűlő hangokról olvashatunk.

A fantasy-new wave pályafutása felfelé ívelt. Maga a new wave-mozgalom egy utolsó csúcsteljesítménnyel (Robert Silverberg Mjipoor-trilógiájával) megtorpant ugyan, de dinamizmusát teljes egészében átadta a fantasynek, amely ma másodvirágzását éli.

Az adatok sokasága és a napra kész információk hiánya miatt elég nehéz közelítőleg helytálló képet adni napjaink fantasy-irodalmáról, ám azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a „hard fantasy” csillaga leáldozóban van, s jelenleg a műfaj az alábbi három nagy vonulatra osztható:

1. Az úgynevezett „high fantasy” a tolkieni gyökerekhez visszanyúló, mítoszteremtő irodalom. (Ez az írók körében nem túl divatos, mert egy ilyen munka a szerzőtől hallatlan idő- és energia-befektetést követel. Az olvasók körében azonban annál népszerűbb.) Az irányzat hátránya, hogy egy-egy mű gyakran szinte monumentális méreteket ölt.

2. A „soft fantasy”, amely a „hard fantasy” ellenpárjaként jött létre, érdekes módon túlnyomórészt női szerzőknek köszönhetően. Itt a hangsúly nem a kardok és férfiizmok csatáján van, hanem a boszorkányságon, a varázslaton, és az érzelmek is jelentős szerephez jutnak. Az irányzat két „nagy öregje” Marion Zimmer Bradley és a „Sargasso a világűrben” című regényéről itthon is ismert írónő, Andre Norton.

3. A humoros, ironikus fantasynek nincs külön neve, ám hogy létezik és hogy népszerű, az az egész műfaj életképességét bizonyítja. Ha jól emlékszem, Karinthy mondta, hogy egy adott műfaj akkor tekinthető igazán érettnek, ha képes önmaga kigúnyolására. Nos, a fantasy eljutott erre a pontra. A csúcsot egyelőre Robert L. Asprin Varázsinas-ciklusa jelenti.

Mint láthattuk, a fantasy repertoárja meglehetősen széles. Megtalálható itt minden és mindenki a zord képű, csatabárdos Conantól az esendő, de örökké jókedélyű hobbitokig, Lovecraft komor és sötét rémségeitől a démonikus asprini humorig. Ez a kis dolgozat nem törekedett teljességre – nem is törekedhetett. Ha elértem annyit, hogy néhány olvasó előtt felcsillantottam a hazánkban méltatlanul mellőzött fantasy-irodalom varázsos távlatait, akkor munkám talán nem volt hiábavaló.