alias Kornya Zsolt

A képzelet egy másik világa
Amit a fantasyról tudni illik

Eredetileg megjelent: Metamorf 3., Váci Mihály Megyei és Városi Mûvelõdési Központ
[„Metamorf” tudományos-fantasztikus klubja], Nyíregyháza, 1988. 14-18. o. [800 pld.]


„Mint lapunk borítója is utal rá, e számunkat terjedelmesebb írásokkal a FANTASY mûfajának szenteltük. A sci-fi rajongók jól tudják, mi az a fantasy, s mi különbözteti meg a science fictiontól, bár pontos meghatározást aligha lehet bármelyikre is adni.”

Ezekkel a szavakkal kezdi Szentmihályi Szabó Péter a márciusi Galaktika bevezetõjét. Én a magam részérõl nem vagyok biztos benne, hogy a magyar SF-kedvelõk tényleg olyan jól tudnák, mi is az a fantasy — nem utolsó sorban azért, mert egyszerûen nincs mi alapján ítéletet mondaniuk. Ezen pedig az idézett Galaktika sem változtat, hiszen — a bevezetõ állítása ellenére — a Rhiannon kardja c., meglehetõsen ósdi és színvonaltalan regény elsõ részét kivéve semmi olyat nem találunk a lapjain, amit fantasynak nevezhetnénk. Amúgy, ha Tolientõl eltekintünk, a magyar könyvkiadás sem jeleskedik túlságosan ezen a téren.

Mit is hívunk akkor fantasynak? Valóban nehéz kérdés, nem egyszerû megválaszolni. Ezt a mûfajt szoros kapcsok fûzik az SF-hez, ám mégis van közöttük egy alapvetõ különbség. Valamely kulcsfontosságú ponton mind a sci-fi, mind a fantasy elrugaszkodik mindennapjaink valóságának talajáról; ez különbözteti meg õket az ún. non-fiction irodalomtól. A sci-fi azonban igyekszik RACIONALIZÁLNI ezt a kritikus pontot; meggyõzni az olvasót arról, hogy ami az elbeszélés tárgya, az az általunk ismert világ törvényszerûségei közé beilleszkedik, általuk megmagyarázható. A fantasy éppen ellenkezõleg, tudatosan igyekszik elszakadni a realitástól, öntörvényû világokat teremt, ahol a számunkra meghatározó szabályok nem érvényesek, helyüket az ismeretlen, a titokzatos veszi át. Ily módon valóban egyfajta menekülést nyújt a realitás és problémái elõl, ez azonban nem azt jelenti, hogy kizárólagos célja a szórakoztatás lenne, mint ahogy azt egyesek vélik. „Logikát gyakran hiába keresünk még a jó fantasztikus történetben is” — írja Szentmihályi, bár nem egészen értem, miért. Logika nélkül NINCS jó történet, sem fantasztikus, sem egyéb. És a fantasyban — a JÓ fantasyban — igenis van logika, legfeljebb eltér mindennapjaink bevett gondolkodási módozataitól. De hát hibául róható-e fel ez? Miért követelnénk Zsufazekés Gandalftól általunk modernnek tekintett természettudományos látásmódot és matematikai elemzõkészséget? Még egyszer hangsúlyoznám: a fantasy mûfajának éppen abban rejlik a vonzereje, hogy hátat fordít a valós világ bevett törvényszerûségeinek, amelyeket az Sf még többnyire elfogad, és igyekszik hozzájuk idomulni.

Az persze, hogy ezt melyik fantasy-szerzõ hogyan teszi meg, már az egyén függvénye. A fantasy hihetetlenül tág horizontú világa nem egységes, nem is lehet az. A mûfajon belül számos irányzat különül el, melyeknek mind megvan a maguk külön kifejezésmódja és profilja. Sajnos Magyarországon ezt a sokszínûséget nem lehet érzékelni, olyannyira csekély a tanulmányozható anyag — pedig eddigi tapasztalataim alapján — tömeges igény létezik iránta. Az alábbiakban megpróbálnám vázolni ezeket a különféle irányzatokat, s ahol lehet, mondandóm illusztrálására kiragadok egy-egy mûvet a nagyközönség számára ismertebbek közül.

Kiindulópontom természetesen nem lehet más, mint Tolkien, aki – nemcsak hazánkban, de külföldön is – talán a legnagyobb sikert aratta minden fantasy-író közül, tüneményes kis hobbitjaival és Középfölde világával, ahol életre kelnek az ódon tündérmesék. A Gyûrûk Ura-trilógia és elõzménye, A babó (The Hobbit) széles körû népszerûségnek örvend hazánkban, s csak sajnálni lehet, hogy a magyar olvasóközönségnek még nem nyílott rá alkalma, áttanulmányozni másik nagy mûvét, a Silmarilliont, amely az én szememben nem egy tekintetben felülmúlja az összes többit. Tolkien munkássága egy teljesen új irányzat elindítója lett a hatvanas években, a mûfaj újravirágzása idején, amelyet HIGH FANTASYnak neveznek; legfõbb jellemzõje a mítoszteremtés és a régi eposzok, mesék világához fûzõdõ szoros kapcsolat. High fantasyt nem könnyû írni, és olvasni se mindig, mert a mû igen gyakran monumentális méreteket ölt. A nyolcvanas évek egyik legsikeresebb high-fantasy-bestsellere, Terry Brooks Shannara-ciklusa pl. háromszor akkora terjedelmû, mint a Gyûrûk Ura. Ez a mû egyébként igen erõteljes tolkieni gyökerekre tekinthet vissza; az elsõ trilógia fõhõse egy fiatal kis félvér, akirõl kiderül, hogy a legendás Jerle Shannara tündérkirály utolsó leszármazottja, s mint ilyen, egyedül õ tudja forgatni Shannara varázserejû kardját – az egyetlen fegyvert, amely képes végezni a Koponyabirodalom sötét urával, a Démonkirállyal. A probléma – és a cselekmény – ott kezdõdik, mikor erre nemcsak Allanon, a vándor druida (Gandalf megfelelõje) jön rá, hanem maga a Démonkirály is.

Egy másik, az elõbbitõl bizonyos tekintetben gyökeresen eltérõ irányzatot képvisel a magyar közönség számára nyugati képregényekbõl és videofilmekbõl ismert vasöklû Conan. Ezt HARD FANTASYnak vagy sword&sorcerynek (kard és boszorkányság) nevezik, amely utóbbi találóan sûríti magába mindazt, ami az ilyen elbeszélésekben lényeges szerephez jut. Egy hard fantasy-válogatás magyarul nyelven is megjelent, a régi Galaktika 45. Számában, ámbár a novellák színvonala irodalmi Nobel-díjra éppenséggel nem tarthatott volna igényt, és akadt közöttük olyan is (H. Warner Munn: A De Pertriche-gyûrû), amirõl egyszerûen nem tudtam kitalálni, mitõl lett ez fantasy? A hard fantasy világa nyüzsög az izmoktól duzzadó barbár hõsöktõl, sötét varázsigéket suttogó gonosz varázslóktól, és rendkívül attraktív félpucér hölgyektõl – Boris Vallejo festményeirõl viszonylag pontos képet alkothatunk róluk. Ez az irányzat általában a fantasy egy kommerszebb oldalát képviseli; fénykorát a harmincas-negyvenes évek Amerikájában élte, mostanában egyre inkább kezd eltûnni a porondról. A jelenség valószínûleg azzal kapcsolható össze, hogy leáldozóban van Nyugaton a pulp-magazinok napja, márpedig a sword and sorcery igen szorosan összefonódott ezzel a publikációs formával. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a hard fantasy-történetek rendkívül szórakoztatóak; ez az oka annak, hogy a megtestesült barbár, a hõsök hõse, a kimmériai Conan Nyugaton immár a 28. kötetben szórakoztatja lelkes rajongóit, a képregényekrõl és filmekrõl nem is beszélve. Úgy tudom egyébként, hogy Conan néhány kalandját rövidesen magyarra is lefordítják.

Megjegyzendõ, hogy a hard fantasynek létezett egy amolyan alváltozata, amely mára teljesen kihalt, a húszas-harmincas években azonban meglehetõsen népszerû volt. Ennek elindítója E. R. Burroughs volt, a híres Mars-ciklusával, amelynek négy kötete hazánkban is megjelent, s ma mind a négy keresett gyûjtõi csemege. A sztori egyszerû: egy kemény férfi a mai világból valami különleges esemény révén egy idegen bolygóra kerül, ahol különféle lények élnek középkori viszonyok között, mindenféle fejlett technika nélkül, ám különbözõ sötét rejtélyekkel körülvéve. Burroughs hõsét John Carternek hívták, hamarosan felsorakozott melléje azonban Carson Napier, Eric John Stark, Robert Grandon, Michael Kane, Dray Prescot és Matthew Carse, akinek egy meglehetõsen kétes értékû kalandját legutóbb mi is élvezhettük a Galaktika hasábjain. (Valószínûleg újdonságot árulok el egyébként azzal, hogy a Rhiannon kardjának Leigh Brackett álnév mögé rejtõzõ írója – nõ volt.)

A hard fantasy áradata a hatvanas évek végén – hetvenes évek elején szinte elöntötte a piacokat. Nevükben új, de írásaikban epigon szerzõk tömkelege tûnt fel (John Jakes, Lin Carter, L. Sprague de Camp, Alan Burt Akers). A zord képû barbár férfiak özönére szinte természetes ellenreakcióként jött létre a SOFT FANTASY néven ismert irányzat, amellyel ugyancsak bajban vagyok, mert magyarra egyáltalán nem fordították, úgyhogy nemigen tudnék példát hozni rá. Olyan mûvekrõl van itt szó, amelyek kedvüket lelik egy gazdag kultúrával rendelkezõ képzelt világ részletes elfestésében; amelyekben a hard fantasy fennen dicsõített barbár hõsei ostoba és visszataszító alakok; amelyekben a csengõ acél és a verejtékben fürdõ bikaizmok helyét a mágia titkos és sötét hatalma veszi át. A soft fantasynak nemcsak a hõsei, hanem az írói is igen gyakran nõk. (Az irányzat egyik megalapítója Andre Norton, akit hazánkban Sargasso a világûrben címû regényérõl ismernek; a másik Marion Z. Bradley, akinek egyik novelláját a Helios fanzin második számában olvashatjuk). Jellemzõ rá, hogy míg a hard fantasyban szerepet játszott ugyan a mágia, de többnyire csak leküzdendõ ellenségként, itt általában a hõsök legfõbb fegyvere. Conan és társai zord kõsziklákra emlékeztetnek; a soft fantasy hõsei esendõk, lélekrajzuk gazdagon kidolgozott, s cselekedeteiket emberi érzések motiválják. Az irányzat apoteózisának lehet tekinteni Andre Norton híres Boszorkányvilág-ciklusát, melyben a mágikus örökséget õrzõ estcarpi nõk különös szekta-testvérisége harcol a gonosz erõk ellen.

Ugyancsak a hatvanas évek végétõl – hetvenes évek elejétõl veszi kezdetét egy másik jelentõs irányzat: a FANTASY NEW WAVE. Mindvégig együtt haladt az SF new wave-mozgalommal, s céljaik is azonosak voltak: a kommercializmustól megmételyezett, önmagát ismétlõ fantasy megújítása. Képviselõi többnyire jelentõs szerepet játszottak az SF new wave-ben is – Michael Moorcockot, M. John Harrisont, Robert Silverberget lehet elsõsorban említeni. Ezek az írók leszámoltak az elkoptatott klisékkel, a regény-öntõformákkal; olyan alapvetõ pontokon támadták a hagyományos fantasyt, mint például a jó és a gonosz sarkalatos szembeállítása, vagy az örökös happy end. A fantasy new wave mûvei számomra rendkívül élvezetesek, mert a megcsontosodott tradícióknak hátat fordítva elhajlanak a bizarr, a meghökkentõ felé, olykor átcsapnak a szürrealizmusba sziporkázó ötleteikkel. Egy német szaklap tömören így jellemzi M. John Harrison egyik regényét: „Bosch és Brueghel keveréke”.

Idõrendileg ugyan jóval korábbra (egyenesen a múlt századig) visszavezethetõ, de semmi esetre sem szabad kihagyni a felsorolásból a fantasynak azt az ágát, amely DARK FANTASY vagy gótikus fantasy néven ismeretes, s amely a legközelebbi rokonságban áll a horrorral. Bölcsõje Európában ringott; közvetlen elõzményei az angol gótikus regény és a német Marchen-irodalom. Az irányzat nagy öregjeit, Poe-t és Bierce-t a századelõn olyan írók követték, mint Lord Dunsany vagy Arthur Machen, majd a húszas években H. P. Lovecraft, és késõbb Robert Bloch, a modern horror egyik nagymestere. Sötét misztikum és mindig csak sejtetett, de ki nem mondott természetfölötti rémségek jellemzik ezt az irányzatot, amelynek nem sok köze van a nyugati piacokat elöntõ végsõkig kommersz pulp-horrorhoz.

Említeni lehetne még azt a fajta fantasyt, amit német kifejezéssel PHANTASTIKnak neveznek, s ami a teljesen öntörvényû, áradó, tiszta fantáziát takarja, amely azonban komoly mondanivalót is hordoz magában. Ide sorolhatjuk például a nemrégiben elhunyt Jorge Luis Borgest – mármint, ha az általa képviselt jellegzetesen egyedi jelenséget be lehet sorolni akárhova is. a nagy argentin író jelentõsége és mûveinek karaktere túlnõ a mesterséges mûfaji kereteken, s rendkívül nehéz helyesen értelmezni.

A modern fantasyban több-kevesebb jelentõséggel fellelhetõ minden felsorolt irányzat (s azon kívül még jónéhánnyal több is, melyekre helyszûke miatt nem térhettem ki), s az egész meglehetõsen színes kavalkád képét mutatja. Eligazodni nem könnyû benne, való igaz, és különösen a magyarországi publikációs viszonyok között nem; azonban remélem, hogy ez az [sic!] elmefuttatás segít egy kicsit, hogy helyére tegyük az egész jelenséget, s megszabaduljunk a vele kapcsolatos káros és téves gondolatoktól.

Vissza! Szerkesztõk: Tick Péter és Varga Illés. E-MAIL. A Világhálón megjelent: MMI X/27.
Frissítve: 2002. július 5.

www.fantasya.hu