A roppant Folyam, ez a hatalmas és éhes isten a hegyektől a távoli tengerig kanyarog, és a földek, amelyeket érint, az uralmát nyögik. Erejének senki sem állhat ellen: minden más istent és szellemet felfalt, vagy elűzött a maga közeléből. Ám a pusztákon, ahol már nincs hatalma, csak úgy nyüzsögnek a kisebb-nagyobb természetfölötti lények, szellemek és lelkek.
E veszélyes és idegen földre menekül a Váltott Isten elől saját lánya, Hezsi, a nhóli hercegnő, hogy a síkság vad nomádjai között végre szabad lehessen. De a Folyam visszaköveteli őt: minden erejét és ravaszságát összeszedve arra tör, hogy ismét hatalmába kerítse.
Perkart, a pásztorok népéből származó ifjút végzete ugyancsak a Váltott Istenhez köti: szerelmének, a forrásúrnőnek megesküdött, hogy végez a Folyammal. S bár a kardját istenek kovácsolták, jól tudja, vállalkozása mennyire lehetetlen és reménytelen.
Ők ketten csakis a Hollóisten segítségével győzhetnék le a Folyamot – a Holló azonban kétszínű és álnok; aki benne bízik, csupán még nagyobb veszélynek teszi ki magát...
A Váltott Isten gyermekeiszínpompás, gazdag világán istenek és halandók vetélkednek egymással a hatalomért – Greg Keyes könyvciklusa a felnőtt, értékteremtő fantasy alapműveinek egyike.
Prológus
Khe a sápadt férfi hasába merítette a pengéjét, figyelte, ahogy különös, szürke szempár elkerekedik a döbbenettől, aztán valamiféle borzasztó elégedettséggel résnyire szűkül. Felrántotta a fegyvert, hogy visszahúzza, és ez a szemvillanásnyi idő is elegendő volt, hogy ráébredjen, hibát követett el. A másik penge, mit sem törődve gazdája felnyársalásával már érkezett is lefelé, védtelen nyaka irányába.
Li, gondolj jó szándékkal a szellememre! - futott még át az agyán, mielőtt feje a mocskos vízbe hullott. Mintha egy pillanatig még akkor is látott volna valamit - lángoszlopot, ahogy feltör az iszapból és a lány fölé magasodik. Aztán valami kérlelhetetlen elnyelte.
A halál nyelte el és megérkezett a hasába. Sötét volt ott, minden nedves, ő pedig forgolódott az örvényben, az utolsó, fénylő csapás a nyakán áthaladó jeges vonalként rebbent meg újra meg újra meg újra - a fájdalom kolibriszárnya. Szinte semmi más nem maradt meg belőle. Szinte semmi más. A lecsapó penge emlékképe közötti parányi űrök a semmibe vezető ajtók voltak: egyre gyorsabban és gyorsabban nyitódtak és csukódtak, képek, álmok, felidéződő örömök táncoltak át rajtuk... Áttáncoltak és már tova is tűntek. Hamarosan elszökellnek - akár holmi szeszélyes szépségek egy bálon -, ő pedig ismét teljes lesz, csakis halálának emlékéből áll majd, aztán még annyiból sem.
Ám aztán úgy látszott, a kard darabokra tört, kristályszilánkokból álló folyamként áramlott végig felfelé és lefelé a gerince mentén - a halál gyomra pedig többé már nem volt sötét, hanem megtelt fénnyel, hővel és villámokkal, égető, az átjárón beözönlő érzetekkel. A fényt felismerte - ahogy feje elvált a testétől, látta színeit kibomlani a vízből. Az ajtónyílás kitárult és elborította, s nem sötétséget, nem is feledést hozott, hanem az emlékezést.
Az emlékezéssel pedig megérkezett a gyűlölet, a keserűség, és mindenek előtt az éhség. Éhség.
Khe emlékezett egy szóra is, ahogy testében összehozták, gyötrelmes módon durva csomókba cibálták és sietősen, semmivel sem törődve összekötöttek húrokat.
Nem, jutott eszébe. Jaj, nem!
Nem, és valahogy négykézlábra állt, mert egyszerre ismét érzékelte a tagjait, bár leginkább botoknak tűntek; bár sosem tapasztalt gyengeségükben rángtak és reszkettek. Mást nem látott, csak színeket, azonban eszébe jutott, hova szándékozott menni, és nem volt szüksége látásra. Lefelé; így aztán vakon, nyöszörögve, pillanatról pillanatra növekvő éhséggel mászott abba az irányba.
Lefelé, maga sem tudta, meddig, azonban idővel zuhant, csúszott, majd zuhant megint, végül olyan zubogó vízbe hullott, hogy annak forrnia kellett.
Egy darabig nem tudott másra gondolni, csakis a forró vízre, mert a fájdalom is itt volt vele megint.
Nem. A fájdalom úgy hatolt bele, mint valami mag; szárba szökkent, gyökeret eresztett, kacsokat növesztett a szemén és a száján keresztül, rügyeket az ujjaiból, aztán egészen váratlanul megszűnt fájdalomnak lenni. Ő felsóhajtott, elmerült a testét immár anyaméh módjára, minden kényelemmel és minden együttérzés nélkül körülvevő vízben - csak egy méh volt, valami, amiben növekedhet, de akörül nem volt semmiféle anya, semmiféle szeretet. Ott várakozott, egy ideig megfelelt a helyzet így, aztán pedig, amikor már biztos volt benne, a fájdalomnak vége, nekilátott megkeresni mindazt, ami nem szaladt ki a semmibe nyíló sötét ajtónyíláson... azt, ami megmaradt önmagából.
Khe volt, a dzsik, egyike a Folyamot és a Folyam gyermekeit szolgáló válogatott orgyilkos papoknak. A szegénynegyedben született, a lehető legalantasabbak között, és olyan magasra emelkedett - eszébe jutott az emlék! -: megcsókolt egy hercegnőt! Hol ökölbe zárta, hol kinyitotta láthatatlan kezét, ahogy érezte ajkán a lányét. Tompán ráeszmélt, hogy számos asszonyt csókolt, ám a hercegnővel váltott volt az egyetlen határozott emléke a csókról.
Miért volt ez? Miért épp Hezsi?
Természetesen elküldték, hogy ölje meg, mivel a lány egyike volt az áldottaknak. Neki az volt a feladata, hogy meggyilkolja Hezsit, és kudarcot vallott. Ugyanakkor megcsókolta...
Emlékezete egyszerre tükörképszerűen éles alakokat vetített lelki szemei elé, egy jelenetet a múltjából... mennyi idővel ezelőtt lehetett? Azonban hiába látott mindent kristálytisztán, a hangok mintha valahonnan nagyon távolról szüremlettek el volna a füléig, és hiába látott mindent a saját szemével, olyan volt az egész, mintha idegeneket figyelt volna, amint egy számára csak néhány lépés erejéig ismert táncot járnának éppen.
A Víz Nagy Templomában volt, a belső helyiségben. Feje felett valósággal felszívta a középen lévő fakó lámpafényt a fehérre meszelt, roppant méretű gyámköves ív. Valahogy sokkal valóságosabb volt a helyiségben összefutó négy folyosóról beszűrődő világítás, holott még a lángnál is gyengébb volt a ragyogása. Tudta, ez a napfény, ahogy fodrokat vetve átsüt az ősrégi zikkurat négy oldalán aláhulló vízfüggönyön - ott álltak a szívében, mennydörgő függönyök takarták el a templom bejáratait. A sziporkázó akvamarinban, a lámpás meg-megrebbenő lángjának fényében az előtte álló pap még kevésbé látszott valóságosnak rengeteg földre vetülő árnyékánál, merthogy mindegyik folyamatosan mozgott, miközben ő maga csak állt egy helyben.
Khe emlékezett rá, hogy ott térdepelt, és az járt a fejében, ahogy a fölé magasodó papra nézett: egy nap te hajtasz majd fejet előttem.
- Tudnod kell most néhány dolgot - közölte vele a pap a vékony, kisfiús hangján: mint minden rendes papot, őt is kiherélték még gyerekkorában.
- Hallgatom a lehulló víz csobogását - ismerte el Khe.
- Te is tudod, hogy az uralkodó és családja a Folyamtól származik.
Khe elnyomta magában a késztetést, hogy felkeljen és agyonüsse az ostobát. Azt hiszik, csak azért, mert a déli negyedből származom, nem tanultam semmit, és még ezzel sem vagyok tisztában. Azt hiszik, nem vagyok más, csak egy csatornából előmászott bicskás, akinek annyi esze van csak, mint egy késnek! De inkább magában tartotta mindezt. Ha elárulná az érzéseit, azzal önmagát árulná el, önmagát elárulni pedig egyet jelentene Li elárulásával... A vízben lévő Khe eltöprengett azon, ki az a Li.
- Tudd meg - folytatta a pap -, hogy mivel ereikben ott csordogál a vize, a Folyam a részüket alkotja. Ha úgy kívánja, életre kelhet rajtuk keresztül. A folyamszülöttek hatalmának egyetlen forrása van, és az maga a Folyam.
Akkor miért gyűlölitek őket annyira? - tette fel a kérdést gondolatban a dzsik. Mert ők a Folyam részei, míg ti sohasem lehettek azok? Mert nekik nem kell levágni a golyóikat, hogy szolgálhassák?
A pap odament egy padhoz és leült: magával vitte remegő árnyékait is. Nem intett Khenek, hogy keljen fel, így ő ott maradt arcra borulva, és figyelt.
- Akad a folyamszülöttek között, aki még ennél is többel van megáldva - így a pap. - Születésükkor még több van bennük a Folyamból, mint a többiekben. Sajnálatos módon az emberi test csak korlátozott mennyiségű hatalmat képes magában tartani. Azután...
A hangja suttogássá halkult, és Khe egyszerre rájött, itt már nem begyakorolt litániával van dolga. Most valami a pap számára nagyon is valóságosról van szó, ami megrémíti.
- Azután - folytatta, és úgy hangzott mindaz, amit mondott, mintha egy nyolcéves kölyök készülne bevallani valamiféle rettenetes gyermekkori felismerést -, azután változni kezd.
- Változni? - kérdezte a padlóról Khe. Végre valami, amit tényleg nem tudott.
- Eltorzítja őket a vérük, elveszítik emberi alakjukat. Egészen a Folyamhoz tartozó lényekké válnak.
- Ezt nem értem.
- Majd megérted. Majd meglátod - felelte a pap, és hangja most határozottabban, hivatalosabban csengett. - Amikor megváltoznak... a jeleit gyerekkorban lehet felfedezni, általában akkor, amikor elérik a tizenharmadik évet... Amikor megváltoznak, elvisszük őket, hogy odalenn, őseink egykori palotájában éljenek.
Khe egy pillanatig azt hitte, a gyilkosság valamiféle butácska, finomkodó megnevezéséről van itt szó, ám aztán eszébe jutottak a palota térképei, az alatta található fénytelen folyosók, a trónus mögötti Sötétség Lépcsejének tövében lévő helyiségek. Egyszerre úgy érezte, egészen velejéig megdermed. Mégis miféle lények laktak odalenn, a talp alatt? Miféle szörnyűség kavar fel annyira egy papot, hogy beszélni is alig képes róla?
- De miért? - tette fel óvatosan a kérdést. - Ha a királyi vérből valók...
- Nemcsak az alakjuk változik meg - magyarázta a pap. Egyenesen rá nézett, szeme lazuritlapként csillant a szemben lévő folyosóról beverődő fényben. - Az elméjük is megváltozik, többé nem hasonlítható egy emberéhez. A hatalmuk pedig óriási lesz, megfékezhetetlen. Régen előfordult, hogy a Folyam áldottjai védelem nélkül kijutottak: nem vettük észre őket. Az egyiküket még meg is koronázták, mielőtt kiderítettük, hogy az áldottak közé tartozik. Tűzbe borította, áradattal pusztította Nhólt, és lerombolt a város nagyobbik részét.
A pap felállt, és odasétált egy tompán izzó széndarabokkal teli parázstartóhoz. Nyugtalanul rádobott néhány tömjéndarabkát, mire átható szag töltötte be a helyiséget.
- Odalenn biztonságban vannak - suttogta. - És mi is biztonságban vagyunk tőlük.
- És ha tudják, mi vár rájuk? - kérdezte Khe. - Ha megpróbálnak elmenekülni?
- Jól tudjuk, mi történik, ha nem tartják féken őket - dünnyögte a pap. - Amennyiben nem lehet őket a város alá zárni, vissza kell adni őket a Folyamnak.
- Arra céloz...? - kezdte Khe.
A válasz szinte már sziszegve tört elő a másik szájából.
- A dzsikeket nem azért hozták létre, hogy az állam ellenségeivel számoljanak le, noha remekül működtök ezen
a téren. Még sosem gondolkodtál el azon, miért tartoznak a dzsikek közvetlenül a papság, és nem az uralkodó alá?
Khe csak szívdobbanásnyi ideig töprengett ezen, mielőtt válaszolt.
- Értem - mormogta. - Azért hoztak létre minket, hogy meggátoljuk az áldottak elszabadulását.
- Pontosan. - A pap hangja most már valamivel könnyedebben csendült. - Pontosan. És nem is eggyel végeztek már a dzsikek.
- Csak azért élek, hogy a Folyamot szolgáljam - felelte Khe. És így is gondolta, teljes szívéből ez volt a meggyőződése, méghozzá mind a két Khenek: az akkorinak, és a vízben lévőnek is.
De most már természetesen látta a hazugságot is. A nagy hazugságot, vagyis a papokat. Nem azért léteztek, hogy szolgálják a Folyamot, hanem azért, hogy fogságban tartsák. Akiket a Folyam áldásában részesített, azokkal célja volt, mégpedig az, hogy járhassa a világot, ahelyett hogy lomhán heverjen partjai között... az, hogy a Folyam istene szabadon járhasson-kelhessen. A papok pedig bilincsbe verték a Folyam gyermekeit, noha úgy tettek, mintha hódoltak volna előtte. Ha valaki hódol egy isten előtt, talán nem az lenne a dolga, hogy segítsen neki megvalósítani az álmait? Ugyan mit számít a Folyamnak, ha a szülési fájdalmak közepette néhány épület összeomlik és meghal pár emberi lény? Egyébként is magába nyelte mindenkinek a lelkét; amikor meghaltak, megitta őket. Minden hozzá tartozott.
Khe immár világosan látta, a papok korántsem a Folyam hívei voltak, sokkal inkább az ellenségei. Évszázadokon át azért küzdöttek, hogy ellenőrzésük alatt tartsák és hígítsák a királyi vért. Ezért bízták meg őt azzal, hogy ölje meg Hezsit, az uralkodó lányát... Ölje meg azt a szépséges, okos lányt. És ő meg is tette volna, ha nem derült volna ki a lány különös, barbár testőréről, hogy lehetetlenség végezni vele! Szíven szúrta a mérgezett pengével, az mégis felállt és levágta a fejét...
Visszarettent ettől a gondolattól. Még nem.
Akárhogy is történt, végül is szerencse, hogy nem végzett Hezsivel. Most ismerte fel, milyen rengeteg minden múlt a lányon. A Folyamnak számos ellensége volt, akik ármánykodtak ellene, és most Khenek, a Folyam egyetlen valódi és hű szolgájaként... Most már neki is ellenségei voltak.
Ráadásul csodálatos, sugárzó bizonyossággal látta a feladatát. Meg kellett mentenie Hezsit az ő ellenségeitől, mivel a Folyam leánya volt és még ennél is több. Ő volt a Folyam reménye, a fegyvere.
A húsa.
Khe jól tudta, nemsokára kinyitja a szemét, visszakúszik a fényre, felveszi fegyvereit, és elmegy oda, ahová nem folynak el a Folyamok. Hamarosan helyrehoz egy tévedést, kedvére tesz egy istennek és talán, de csak talán, ismét megcsókol egy hercegnőt.
Szerző: | Greg Keyes |
Nyelv: | magyar |
Megjelenés: | 2010.11.25. |
Terjedelem: | 312 oldal |
Fordító: | Tamás Gábor |
ISBN szám: | 978 963 9890 82 4 |
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges