Amikor Radomir király gyermektelenül távozik az élők sorából, vele kihal az uralkodóház, és a sötétség kora köszönt a Pers Királyságra. A bárók felosztják egymás között az országot, és kiskirályokként uralkodnak birtokaik fölött. Az elárvult és hatalom nélküli trónért a szomszédos birodalmak uralkodói, mint leányági örökösök szállnak harcba.
Viszály és széthúzás sújtja a királyságot, és khamedi nomádok serege dúlja. Nyomukban halál és pusztulás jár.
Egyvalaki száll szembe a végzettel: egy alakváltó, akit megidéztek. Kardja erejével akarja egyesíteni Persiont, hogy megküzdjön a Káosz erőivel. Azonban egy démoni síkról érkezett alakváltó képességei és ereje is kevésnek tűnik egy olyan országban, ahol nincsenek barátok, csak ellenségek.
A fantasy irodalom fogalma meglehetősen tág. A klasszikus „high” és „low fantasy” felosztás mellett (előbbiek klasszikus mintája Tolkien, utóbbira a Warhammer világ) számos helyénvaló és kevésbé találó kategória született. Hallani azóta misztikus, mesés, horror- akció- dark - díszlet- és nem utolsó sorban „lakodalmas” fantasyról is. Egyik vagy másik stílusirányzat hívei fanyar sznobériával avagy habzó szájjal tagadhatják meg egymástól a „valódi fantasy irodalom” jelzőt, holott úgy gondolom leginkább kétféle fantasy van: jó és rossz.
Alapvető szempont hogy a szerző mire törekszik a műfaj keretein belül; feldolgozandó témának vagy csupán eszköznek tekinti a fantasy toposzait és szimbólumait. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a Cherubion szerzőgárdája zömmel a könnyed szórakoztatás mellett tette le a voksát: ennek jegyében íródott Allen Newman Interregnum című regénye is.
Meglepő fordulatok, humor és akció: a szerző ennyit vállal, nem sokat bíbelődve a szereplők jellemábrázolásával és –fejlődésével, avagy a háttérvilág aprólékos leírásával. Egy humorban bővekedő világ pergő stílusban ábrázolt, küzdelmes időszakát írja le, keretes elbeszéléssel. A játékos, könnyed nyelvezetű indítás a Cherubion- írógárdánál gyakran megfigyelhető, és ez a stíluselem adja meg a regény hangulatát is.
A főszereplő megválasztása még a műfaj tág keretein belül is szokatlan: az események jó részét egy démoni síkról a Káosz világára idézett démon- alakváltó beszéli el. Az akció túlsúlyú regény keveset időz Eliman szülővilágának leírásán (pedig ah, micsoda lehetőségeket rejt egy ilyen pokoli birodalom megformálása!) akárcsak a főszereplő démonvoltának részletezésén. Ez utóbbit komolyan sajnáltam: Elimant az áldozatai emlékeit habzsoló, saját otthonában véreskezű és könyörtelen hadúrként ismert Kaméleont markánsabb, egyben emberidegenebb karakterként ábrázolva egy kevésbé szimpatikus ámde démonibb főhőssel kezdődött volna a mű. Az elemésztett emberek emlékei és érzései utóbb még emberszerűbbé teszik a démonurat – ami cseppet sem baj, de szvsz indulhatott volna „mélyebbről” is. Ugyanakkor, mint jeleztem Newman nem a dark fantasy mellett tette le a voksát…
Az irodalom (bármiféle irodalom) terén szokatlan megoldás, amikor a mű nemcsak Eliman, az alakváltó elbeszélésében bontakozik ki, de időről időre megszakítja a főhős tudtán kívül zajló események leírása is. Ez a nézőpont – váltogatás nem példa nélkül álló (eddig legjobb megoldását Leon Uris: Csatakiáltás c. könyvében láttam) de igencsak meggyengítheti a mű szerkezetét.
A regény bővelkedik igényesen megírt jelenetekben: Jymelin városleírása, a lovagok bevonulása, a démoni sík ábrázolása (nem rossz, de nekem kevés volt) stb, ugyanakkor a bizarr megoldások sem idegenek a szerzőtől (küzdelem a vámpír- varázslóval, vagy a boszorkány szökése a tömlöcből). Az emlékek kiszipolyozásának leírása a mű egyik legérzékletesebb motívuma, ugyanakkor talán nem ártott volna itt még sötétebb színekkel festeni.
Allen Newman tisztában van az emberi gyengeségekkel: valódi hős nincs is a regényben, viszont nyüzsögnek a falánkak, kéjencek, pökhendik, fosztogatók és ügyeskedők. Apródok és bukott papok, őrök és paraszt- katonák: valamennyi emberszerű- és léptékű. A legnagyobb mágusok is kicsinyesek és meglepően halandók (de jajj, legalább ne hajigálnának tűzlabdákat) a nemes vérű trónkövetelők pedig hullanak, mint a legyek. A regény jól visszaadja egy király nélküli ország kaotikus hangulatát, Persion Királyság Interregnumát.
A nyelvezet összhangban van a regény jellegével. A stílus és a mű alaphangulata persze megengedi a szójátékokat is, amikor az egyik hegyimanó „regulázza”a másikat, a madár elröpül a „dolgára”, avagy az alabárdos fegyverével „toszogatja ” a jónépet. (Rossz az, aki rosszra gondol!). Úgy gondolom azonban, hogy korunk szókincse, („normalizálás”, a „tényekből leszűrt következtetés” vagy egy „mit mondjak/ felejtsd el” kezdetű mondat) furán hat egy démonlord ezerfogú ajkán, akárcsak az önöző megszólítást használó szultán. Az alakváltót „arctáncoltatónak” pedig azért nem nevezném, mert egy ilyen túlságosan is „unikum” kifejezés után az olvasó joggal várhatja a fremeneket is, akik tudtommal nem élnek Káosz világán. Hemlegarth „redves farkáról” pedig egy másik halhatatlan (hím)tagja jutott eszembe és az, aki halhatatlanná tette: Skandar Graun.
Sárkánytanban ugyan nem vagyok járatos, de gyanítom, a sárkányok nem a bendőjük lángoló tartalmát okádják ki, (ámbár meglehet, hogy csak így, simán hánynak).
:-)
Formailag gondom nem volt /RENDES szedés és tördelés!/ számomra csak az SI mértékegységrendszer használata (centiméterek, literek) ugyanakkor egyes, vsz. a szövegszerkesztő által szétválasztott szavak jelentettek bökkenőt. (réz garas, ötvös remek, kéz éllel, stb).
A harci jelenetek leírása részletes és ötletes, ahogyan ez egy akció- túlsúlyú íráshoz illik. A nyílt csontörést követően még káromkodó banditát persze keményebb fából faragták, mint társát, aki egy „orrba bokszolástól” meghalt. (Sorry, ha kibújik belőlem a mentőtiszt/orvos, de az orr kontúrját zömmel egy igen törékeny porc adja, ezért azt ugyanúgy nem lehet az agyba „betolni”, mint pl. egy műanyag kiskanalat, bár ez a nindzsa- és karatekönyvek íróit a legkevésbé sem zavarja. Akárcsak az, hogy pl. a gégét nem védi semmiféle izom. Szakértés bezár). A fenti szőrszálhasogatástól eltekintve a szereplők reakciói reálisak – az önmagával szembenéző útonálló ötlete pl. páratlan!
A nagyszabású csatajeleneteknél és ostromleírásnál a szerző igazán elemében van, számomra ezek voltak a regény legemlékezetesebb részei /talán az emlékszipolyozások után/. A római kori hadművészet elemeit jól használja, bár az eredeti latin kifejezéseket sajáttal helyettesítve, az egységek méretét betűkkel kiírva szebben hatott volna.
Az akció mellett a humor a Káosz- világán játszódó történetek fő motívuma. Allen Newman nem fukarkodik ezzel sem. Mayhew király és Homyla kettőse, avagy a csupán koronájáért exhumált ex- királynő, vagy akár az epilógus záró poénja (amely csak a prológusra visszaemlékezve hat) ötletes, jó humorú szerzőre utalnak.
Aki szereti az akció/humor ötvözeten alapuló, hamisítatlan „Káosz- világa” hangulatot, nem fog csalódni az „Interregnum”-ban sem.
Allen Newman egy valójában komor alapötletet dolgozott fel, elsősorban a szórakoztatásra és a könnyedségre helyezve a hangsúlyt – az eredmény egy pergő cselekményű, jó hangulatú regény. A magam részéről örömmel olvastam volna (olvasnám) az „Interregnum” dark/low fantasy változatát is...
Dr. Pálinkás Imre, Celsior
Hungarian Edition Copyright: Magyar Fantasy Centrum, 2001 és 2011
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges