Kritikák

„Én a valóság elől úgy menekülök, hogy átírom, és nevetek rajta. Így születnek a történeteim is.”
Ezt írta Tarja Kauppinen az egyik FB hozzászólásában, és az az érzésem, ebben a mondatban ott van a kötete lényegi esszenciája. „A nép igazsága” számomra alapvetően kaland és társadalomkritika. A Harmonia Caelestis ajánlójából hozom a „sorstörmelékek, sorsőrlemények” elnevezéseket, mert amikor a cselekményéről kellene írnom, ez érződik ide valónak. Én legalábbis nem találtam feszes, időrendben és dramaturgiában szorosan illeszkedő eseményvonalat, sokkal inkább arcokat, hozzájuk kötődő epizódokat (esetenként fordított szemszögből tálalva, némely esetben szándékosan összekuszálva). Van persze végkifutása a regénynek, de a befejezése szerintem majdhogynem lényegtelen – az odáig történő utazás (csapongás(?) az, ami érdekes, emlékezetes. 

Vége a sorozatnak… Ez bizony kár, még akkor is, hogy azt érzem, nagyon más lett Geralt személyisége a ciklus második felére, és nem előnyére változott meg. Nekem jobban bejött ugyanis a klasszikus „kalandor” feeling az elejéről, mintsem ez a kiégett, belül megvénült, humorát vesztett hős, még úgy is, hogy ez a változás amúgy teljesen „reális” az élettörténete ismeretében.