Brent Weeks: Az árnyak útján (Éjangyal-trilógia 1.) - kritika

Részlet a regényből! (63 oldal!)

Brent Weeks számomra teljesen új név a fantasy-zsánerben. Amikor felfigyeltem „Az árnyak útján” c. kötetére (Éjangyal-trilógia 1.) a könyvesboltokban, haboztam. Vaskos volt, ígéretes fülszöveget kreáltak hozzá, de attól való félelmem, miszerint a nálamnál fiatalabb generációnak íródott, visszatartott a vásárlástól. Az Eragonnal (Paolini) már anno tettem kísérletet, és bár nem csalódtam túl nagyot, nem is ragadott meg annyira, hogy begyűjtsem a folytatásokat. Aztán időközben mégis eljutott hozzám Weeks kötete, és elolvasva már egyértelmű, hogy hiba volt az Eragonhoz mérnem. Sokkal inkább érdemes összevetnem George R. R. Martin Jég és Tűz Dala regényeivel vagy Joe Abercrombie trilógiájával, netán Steven Erikson Malaza-sorozatával. Nézzük, miért is!

Témaválasztás

Adva van egy fiú, Azoth, aki Telep nyomornegyedében próbál túlélni egy tolvajcéhben. Egyik bevetésén tanúja lesz, amint a legendás orgyilkos – Durzo Blint – kutyaszorítóba kerül. Ez az első mementó azon a hosszú úton, amely végül egy elhatározással veszi ténylegesen kezdetét: Azoth eldönti, Durzo Blint tanítványa lesz. Így reméli megtalálni a bátorságot, elérni azt, hogy mindenki félelemmel ejtse ki a nevét, de legfőképpen szabaddá válni, mivel a Telepen a Patkány nevű kisfőnök rendre pokollá teszi az életét.
Az elhatározást tettek követik, és tanúi leszünk Azoth próbatételének majd átalakulásának. Utóbbi hosszú, keserves, sok fájdalommal járó folyamat, melynek a végén Azoth egy nem létező báró - Kylar Stern - nevét és álcáját felöltve a birodalom egyik legveszélyesebb bérgyilkosává érik.

Felépítés (szerkezet, cselekmény, dramaturgia)

A szerkezethez: az első hasonlóság Brent Weeks, George R. R. Martin, Steven Erikson és Joe Abercrombie között pont a szerkezet: a „karakterváltogatós” történetmesélés. Mindhárman harmadik személyű (un. korlátozott) nézőpontokat alkalmaznak, azaz „A történet a nézőpontkaraktert fogja követni (point of view character – POV), pontosabban az ő verziója szerint tálalja az író az eseményeket anélkül, hogy E/1-es vallomásra kényszerítené. A harmadik mindentudó (III/1) nézőpont esetén a narrátornak még megvan az a lehetősége, hogy bemutasson olyan dolgokat, amiket a karakter nem lát, harmadik korlátozott (III/2) esetén az olvasók nem szerezhetnek tudomást olyasmikről, amik a POV tudomására sem jutnak.” (Íme a teljes cikk a témában: Írástechnika, a nézőpontok kiválasztása – LFG.hu).

Bevallom, én rajongok ezért a megoldásért, úgyhogy jelentős plusz pont, amennyiben ilyet tapasztalok.

A cselekményt tekintve: Kylar körül - kiképzése első tíz évét letudva - felgyorsulnak az események, mivel Garoth Ursuul Istenkirály szemet vet Cenaria birodalmára. Durzo Blint és a Cenaria szívét irányító titkos alvilági szervezet (a Sa`kagé) háza táján varázsütésre felforrósodik a talaj (Blint nekik dolgozik). És ez bizony mélyvíz a frissen „kiképzett” Azoth-Kylar számára. Intrika, véres leszámolások, sokasodó rejtélyek, ellentétek mester és tanítvány között – hogy csak a kulcsszavakat említsem. Ahhoz, hogy Kylar ténylegesen "Veszejtő" lehessen, rá kell találnia saját varázserejére (Tálentum), de ez nem megy egykönnyen, és több szálon is konfliktusokba keveri.

És ha már az elején megemlítettem GRRM-et: a Jég és Tűz Dalában a szereplők „játszmája” nagyobb ívű, szélesebb keretbe foglalt: Weeksnél egy királyság sorsa és az alvilági hatalmasságok belső háborúja van terítéken, míg Martinnál királyságok csatájáról olvashatunk és az egész világot veszedelem fenyegeti. Utóbbinál a történetvonalak területileg is távol esnek egymástól, az író egészen eltérő kultúrákat/népeket vetít elénk (akárcsak Abercrombie). Weeks egy nagyvárosban szövi az árnyékháborút, alig-alig kitekintve. Mindez persze nem előny avagy hátrány, inkább csak érdekesség.

Dramaturgia: Weeks legalább 6 stabil nézőpontkarakterrel dolgozik folyamatosan, úgyhogy eseményekben nincs hiány, a feszültséget mindvégig ügyesen adagolja. Az egyéni drámák, ha úgy tetszik „személyes sorsvonalak” lezárását illetően már akadnak fenntartásaim. Spoilerkedés nélkül csupán a levegőbe beszélek e területen, de nem állhatom meg, hogy szóvá tegyem: egyes szereplők esetében bizony felszalad majd a szemöldökünk, mert Weeks meglehetősen „lazán” kezeli az elhalálozást (és most itt a pont; tessék elolvasni a könyvet!). Összességében a hősök kivéreztetését illetően Martin sokkal(!) szívtelenebb Weeksnél, Abercrombie viszont (a trilógia második kötetéig bezáróan legalábbis) lágyabb nála.

A kötet befejezése Kylar vonalán (is) tartogatott számomra meglepetést, és talán itt éreztem hangsúlyosan, hogy a kötet nálam fiatalabbaknak (megkockáztatom: nálam romantikusabb alkatoknak?) készült.

Durzo, Logan vagy Agon tábornok eseményvonala viszont bőségesen ellensúlyozza ezt a keserédes szájízt, mert ezeket a szálakat az utolsó oldalig jó érzékkel és hathatós fordulatokkal vezeti Weeks.
Nos, nézzük is közelebbről a nézőpontkaraktereket!

Szereplők

Kétségkívül a regény egyik fő erőssége a szereplők ábrázolása: azok hiteles és élvezetes mozgatása. Több vonatkozásban is amolyan „ifjabb kiadású George R. R. Martinnak” nevezném a szerzőt (tudom, merész társítás).

Weeks hitelesen meg tud írni nagyon különböző karaktereket, mélyen hősei belsejébe néz. Persze Martin képes még nála is részletesebben árnyalni a személyiségeket. Felmerül, hogy ez vajon annak tudható be, hogy GRRM több „helyet”, több oldalszámot használ mindehhez, avagy egyértelmű tudásszintbeli eltérés játszik közre?

A válasz számomra nem egyértelmű, főként hogy Martin komoly publikációs múlttal rendelkezik, míg Weeksnek ez „csupán” a legelső trilógiája.

Weeks esetében a legtöbb fejezetet Azoth-Kylar jegyzi. Ezek élvezetesek, tudtam izgulni a karakterért, talán csak a kötet legvégén sokalltam be, amikor Kylar egyszemélyes hadseregként mészárol le százakat. Igaz, ekkor sem a stílussal vagy magával a nézőponttal volt bajom. Még „szerencse”, hogy azért „emberére” talál, és végre megint aggódhatunk, túléli-e az utolsó nagy összecsapást (amiből aztán több is lesz).

Fejezeteket kap értelemszerűen Durzo Blint: ő kifejezetten megfogott, főként a cselekmény előre haladtával, amikor is akarva-akaratlanul kilép az egyszerű orgyilkos szerepköréből, és olyan dolgokat is megtudunk a múltjáról, ami a helyére tesz pár különös elszólást/viselkedést. Mindvégig nem lehet sejteni, vajon életben marad, avagy sem, hiszen (talán nem annyira spolier), Kylarral való kapcsolata erősen megváltozik a kötet utolsó harmadában. És igen, Weeks tartogat meglepetéseket ezen a vonalon (is), egészen a legvégéig.

Másik nézőpontra váltva itt van Logan Gyre, a trón egyik lehetséges várományosa, ifjú lovag, amolyan klasszikus „jófiú”. Üdítő volt szembesülni azzal, hogy bizony meghoz olyan döntéseket, amelyek alapján a későbbiekben még akár lehet esélye a rosszfiúk ellenében - legalábbis volt/van és vélhetően lesz alkalma fájdalmas leckéket venni az élettől (spoilereket kerülve, mert amúgy akadna bőven).
Kylarral való barátkozása a kötet egyik erőteljes érzelmi vonala, több fontos eseményszál táplálkozik belőle, és feltehetően lesz folytatása (van tippem, miként, de Weeks okozhat meglepetést).

Apja, Regnus Gyre is szót kap párszor, kár, hogy alakját a szerző nem bontja ki, holott érdemes lett volna, így cselekményvonala amolyan „szükséges apa-fiú vonallá” degradálódik, érzelmi kötődés nemigen alakulhat ki felé. Kár érte. 

Roth alakjával a regény második felében akadunk össze: az egyik legütősebb fejezetrészt is ő jegyzi (amikor vendégül látja a „kurtizán-iparágat” irányító Mama K-t, és nem picit érzékelteti a saját hatalmát, de főként romlott személyiségét). A végtelenségig kegyetlen fazon, aki minden ocsmányságra képes, emiatt aztán igen jó eséllyel pályázik a birodalmi bűnszervezet (Sa`kagé) élére - vagyis így gondolhatnánk. Amúgy Kylar korosztálya, és Weeks felhasználta őt egy igen durva fordulathoz (a spoliert idejében lenyeltem, de megjegyzem, én nem tettem volna a helyében - aki olvasta/olvassa, tudni fogja, mire gondolok. Szerintem semmi szükség nem volt efféle "megújításra".).

Roth elsőrangú ellenfél, személye meghatározó, minden megjelenésekor tudjuk, itt valami szörnyűség fog történni és/vagy a kirakós játék egy újabb darabja ugrik a helyére.

A regény utolsó negyedében az egyes karakterek narrációja sűrűbben váltakozik, természetesen, hiszen a szálakat össze kell hozni, s Weeks amúgy is egy ostrom forgatagából tudósít. Ez jó húzás, kell a sűrűbb váltás.

Lehetné még persze folytatni az elemzést a többi nézőpontkarakterrel:
- Neph Dada Vürdmeister (varázsló, amolyan sámánféle, bennem leginkább ez az imázs alakult Weeks cenariai mágusairól)
- Agon tábornok (elejétől a végéig jelen van, keményvonalas katonatiszt, talpig becsületes, roppant szimpatikus figura – bízom benne, a folytatásban több fejezetet kap!)
- Tera Graesin nemesasszony
- Solon, Dorian és Feir varázslóhármasa, akik majdnem olyan különcök mint Abercrombie Első Mágusa (Bayaz). Feir ("a szőke hegy") pl. eredeti mesterségét tekintve kovács, egy mogorva óriás, "hatalmas volt, még Logannél is nagyob..." vagy "mint egy fatönk, mindenütt vaskos, szinte nem is volt dereka vagy nyaka." Dorian jövőbelátó, Solon pedig a kardforgatásban jeleskedik. Van velük egy Curoch nevű varázskard (ellopják a saját rendházukból…), vélhetően lesz szerepe a folytatásokban. A mágusok párszor villannak fel, épp annyira, hogy kíváncsiak legyünk, mit kavarnak éppen; mélyen kibontva nincsenek, egyelőre mellékszereplők.

Hiányoltam viszont a sokat emlegetett Hu Gibbet mestergyilkos feltűnését: őt vélhetően későbbre tartogatja Weeks. Jenine esetében nehéz nyilatkoznom (ő Logan tragikus sorsú szerelme). Serah, Alaine és Jarl már kevesebb szerephez jutnak, közülük egy el is halálozik, de ha tippelnem kell, Jarl biztosan önálló részeket kap az „Árnyékvilág peremén”-ben.

Mesélés (stílus, hangulat, szövegminőség)

GRR Martin stílusa kiforrottabb, nála valamennyi mondatnak súlya van, „értéke van”. Weeks egyszerűbben fogalmaz (a fordításról beszélek mindkét esetben), a mondatok „lazábbak”, de nem feltétlenül olvasmányosabbak, csupán tömörebbek; Martinhoz mérten gyakran tőmondatokká szelídülnek.
Ez nem feltétlenül baj, a fiatalabb olvasóközönség még talán hálásabb is érte. (Paolini Eragonja például még nála is jóval egyszerűbb mondatokból építkezik, bár ugye ő tizenévesen írta ezt az első regényét).

Ami lényeges lehet: Weeksből kiérezni az erőt, a tehetséget, és ez „csupán” a legelső trilógiája (mindössze 34! éves). Martin ellenben már tapasztalt iparos a szakmában, nem a Jég és Tűz Dala az első komoly eredménye. Szóval érzéseim szerint Weeks idővel képes lesz elérni Martin színvonalát, mert minden olyan eszköze megvan a saját laboratóriumában, ami Martinnál is fellelhető és használja is ezeket.
Hogy lesz-e belőle egy Steven Erikson? Remélem, hogy nem!:)

Utóbbi szerző - számomra legalábbis - már követhetetlenül szövi azt a bizonyos hálót, annyira összetett vonalvezetésű, olyannyira elaprózottan és erőltetetten adagolja az infókat, hogy kínszenvedés az olvasása. Nálam.

Még talán annyit: Joe Abercrombie számomra szórakoztatóbban ír: szabadabb szájú, és valahogy dübörög, izzik az általa írt szöveg (A penge maga). GRRM amolyan „semleges” narrátor, nála nem a szövegnek van saját élete, inkább a karakterek „beszédesek”. Weekset viszont átitatja valamiféle mélabú, amolyan „kései romantika”, de még nem zavaróan (Humoros jelenetekre pl. nem emlékszem). Kíváncsiságból utánanéztem és hát ez nagyon igaz „Az árnyak útján” Kylarjára:

A romantikus irodalom általános jellemzéséből idézve (Wikipédia):
•  a felfokozott életérzés kifejezése, a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom ("spleen") – az egész narrációt áthatja, de átterjed több másik vonalra éppúgy.
•  az eszményítés, az idealizálás (ilyenek Durzo Blint iránti érzései, aki egyszersmint a szabadság megtestesítője is egyben)): a romantikus alkotások a szabadság eszméit keresik, gazdag érzelemvilágot tárnak fel (Weeks – a nézőpontos koncepcióból adódóan - értelemszerűen szeret kalandozni szereplői lelkivilágában, és jól is csinálja).

A szövegminőség egyébiránt szinte kifogástalan.

Erősségek-Gyengeségek

Azt hiszem, ami lényeges volt erősségek témában, fentebb már leírtam. A vélt gyengeségek pedig mind spoileresek, úgyhogy…

Összegzés: 10/8,5

Aki szerette Joe Abercrombie regényeit, GRR Martin Jég és Tűz Dala-ciklusát, esetleg Steven Erikson Malaza-ciklusát, az vélhetően kedvelni fogja Weeks első regényét éppúgy. Picit komor, picit érzelgős néhol, de tud brutális és kiszámíthatatlan lenni, és a szereplőinek döntő többsége hozzáértően felépített hús-vér alak, akiket lehet kedvelni vagy utálni. Bizony az, hogy a trilógiát 4,5 körüli átlagra értékelik mértékadó könyves portálokon (ötös skálán), itt nem a véletlen műve (az első rész 4,15-nél tart 5700 szavazatot követően). Brent Weeks kifejezetten izgalmas és lendületes ívű regényt tett le az asztalara, amit érdemes bárkinek (aki fantasy-fan) elolvasni és a polcára feltenni.

És egy záró figyelemfelhívás 30-as, 40-es évjáratúaknak: előítéletek és különösebb várakozások nélkül üljetek le elé, vélhetően akkor fogja kihozni legtisztábban a fent említett értékeit.

Aldyr, Fantasycentrum, 2011

Linkek:

• Részlet a regényből! (63 oldal!) - Könyvmolyképző
• Borítófestmények illusztrátora (francia) Frederic Perrin

További kritikák:

• Olvasni jó blog (5/5)
• Olvasónapló, Lobo: "Ja és senkit se tévesszen meg, hogy a regényt a Könyvmolyképző Kiadó adja ki, ők is szélesítenek a profiljukon, márpedig ez a kötet vérbeli fantasy, Robert Jordan, George R.R. Martin epikus nyomaiban járva."
• Kata blogja: "Én igazán olyan vagyok, aki mindenbe bele köt amibe lehet, na de ez az a könyv amibe egyszerűen nem lehet. Annyira vágytam már egy ilyen igazi jó fantasyra, és azzal, hogy a Könyvmoly adta ki, sokkal több emberhez fog majd eljutni, ez szintén külön öröm, hiszen manapság olyan kevesen olvassák ezt a méltatlanul mellőzött műfajt. A könyv számomra Tízből tizes."
• Ekultúra, Vas Máté: "Ha hasonló műveket kellene megneveznem, először rögtön Robin Hobb Látnok ciklusa jut az eszembe, majd George R. R. Martin Tűz és Jég dala sorozata, melyet a szerző személyes bevallása szerint maga is olvasott.Rég olvastam már ilyen magas színvonalú fantasyt, márpedig Brent Weeks világteremtő, felkavaró trilógiája ott kell, hogy sorakozzon a régi klasszikusok: Martin, Gemmell és Hobb mellett a polcon."

A kritikához pár saját nézőpont (azaz "szerintünk")

Alműfaji besorolás: fantasy

Viszonyítási alap:

• George R. R. Martin: Jég és Tűz Dala ciklus - 10/10
• Joe Abercrombie: A penge maga - 10/10
• Steven Erikson: A hold udvara (Malaza 1.) - 10/5,5
  
• C. Paolini: Eragon - 10/5
  

A számszerű értékeléshez mi is alapul vettük Bécsi József, alias orka rendszerét:

10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás

9. A zsáner meghatározó, irányadó írása

8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény

7. Jól megírt, igényes alkotás

6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű

4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás

3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás

2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű

1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.