Vegyesek az érzéseim Abercrombie regényeivel kapcsolatban, persze a mérleg nyelve kérdés nélkül a pozitív tartományba billen át… Remek karakterábrázoló ez a „srác”, érzéke van a csavarok elhelyezéséhez, és a hangulatot is példásan szövi bele a mondatokba. Vsz a kisujjában van a szakma.
Két komoly gondom mégis akad: egyfelől víz alá nyomja a főhőseit, és utána nem is engedi őket levegőhöz jutni, vergődjenek csak, amíg lehet (gyakorlatilag, amíg el nem fogynak az oldalak, pl: A királyok végső érvében). Bizonyos értelemben keményebb kézzel bánik a szereplőivel, mint GRR Martin, márpedig nálam eddig ő birtokolta e tekintetben a dobogó felső fokát. Számomra ez a hozzáállás már túl sötét, túl nyomasztó, valahogy a dramaturgia nem üt akkorát.
Másfelől nincs kiért izgulnom… A Penge maga trilógia végére szállt meg ez az érzet… egyedül Glokta és Logen vette az akadályt úgy-ahogy, bár utóbbitól rendesen eltávolodtam, ha felidézem, milyen lelkesen olvastam az ő első fejezeteit… A Hidegen tálalva érdekesmód javított az érzéseimen: voltak oylan szereplők, akik iránt mindvégig kitartott az érdeklődésem. Nos, az a helyzet a Half a kinggel, hogy itt nincs ilyen… Egyedül „Semmi” fogott meg igazán (leszámítva a lezárást, attól kezdődően már nem izgat, mi lesz vele). Azaz csupán Yarvi miatt biztosan nem venném kézbe a folytatást, mert még az evezőstársai, vagy Sadiksirram és Szumael is jobban a szívemhez nőttek. Ilyen értelemben mintha Brent Weeks második Éjangyal-kötetét olvastam volna… ott hasonló érzetek miatt hagytam félbe a trilógiát, és hasonló stílusjegyeket viselt.
Summa summarum: soha rosszabbat ifjúsági fantasy címke alatt! Biztosan be fogom szerezni a folytatást, de egyre erősödik bennem az érzés, miszerint Abercrombie – kiváló érdemei ellenére – ki fog szorulni nálam a top 10 szerzői listáról.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges