Végére ért a Tövisek hercege trilógia. Ej. Ez bizony veszteség.
A sorozat mindvégig tudott újat mutatni (első és második írásom az előzményekről), a legutolsó oldalakig ott tartotta a figyelmem. Elmondhatom, hogy Mark Lawrence-nek egy újabb fix olvasóval bővült a rajongói köre. A kötetet sodró lendület jellemzi, és mindvégig társunk a borzongás, amelyet vagy az élőholtak fertelmes cselekedetei váltanak ki belőlünk, vagy azok a rémisztő küzdelmek, amelyeket Jorg a rémálmaiban vív meg, vagy amelyekkel a császárválasztás helyszínére vezető út nyomasztó valóságában szembesül.
"A tűz, amely az ígéret földjein ég, láthatatlan, és nem ad meleget, Jorg király, de azért megperzseli a húst."
Nekem továbbra is bejön ez a világégés utáni Európa-látomás!
Igaz, hogy nem egy Robert Jordan mélységű leírást kapunk (akár még felszínesnek is mondanám), de számomra elegendő volt ahhoz, hogy megérezzem a lüktetését. Az Ígéret Földjeinek torzulást okozó valósága, a letűnt kor titokzatos relikviái vagy épp még működő eszközei/épületei, elvegyülve a lovagkorba "süllyedt" királyságok mindennapjaival (benne a Százak háborúskodásával és a mágiahasználó "felesküdöttekkel", valamint a Fexler-féle "eleven" algoritmusokkal) - számomra volt olyan érdekes ez a miliő, hogy többet is szívesen olvasnék róla (és meg is tehetem rövidesen). Egyedül "Afrika" és "Líbia" tűnt elnagyoltnak a hangulat szempontjából - de lehet, csak nekem tűnt így. 
"Csendben poroszkáltunk tovább, és én arra gondoltam, hogy az emberek a világ falevelei. Ahogy öregszünk, a világ minden mérgét belénk tölti, csurig leszünk keserű epével, hogy aztán lepottyanjunk a pokolba, és vigyük magunkkal az egészet. Ha nem lenne halál, a világ belefúlna saját gonoszságába." Jorg
Lawrence - számomra - amolyan érdekfeszítő elegye a Brent Weeks - Joe Abercrombie kettősnek. Weeks "felszínessége" rá is jellemző, nem igazán ragad le a részleteknél, legyen szó városleírásról, netán mellékszereplőkről. Gyorsan átugrik a következő jelenetre, nem áll le szemlélődni, morfondírozni. Ha meg mégis, az meg valahogy nem oda illő az ő szájából; emiatt amolyan "akcióregény" íze van a trilógiának. Ugyanebben a stílusban - valószínűleg - már nem bírtam volna el több kötetet. Igazából Jorgban sem volt sokkal több spiritusz, mint amit M.L. kihozott belőle - dacára annak, hogy ebben a kötetben kapjuk a legtöbbet belőle, és a jellemrajza kiteljesedik, tovább finomodik, valójában sok ismétléssel találkozunk. Chella behozatala - éppen ezért - élvezetes felfrissülést hozott, mégha nem is kaptuk meg őt "G.R.R. Martini" mélységben.
Abercrombie történetvezetése lendületes - ezt a lendületet itt is megkapjuk. A történések Lawrence-nél sem előre kiszámíthatóak (egyetlen biztos kivétel a Holt Király személye, szerintem ez nem egy nagy meglepetés). Jorg körül mindig forr a levegő, és sosem lehetünk biztosak a következő mozdulatában.
Weeks életszagú, nem fél részletezni a valóságot, amennyiben vér folyik, vagy éppen ágyjelenetet tár az olvasó elé. Lawrence éppígy működik.
"A bánat formál bennünket, nem az öröm, a bánat az aláfestés, a refrén. Az öröm mulandó." Jorg
A lezárás talán nem olyan grandiózus, mint vártam - az események sodra túl gyors, "nincs idő" nagyívű ostromra, netán százakat-ezreket megmozgató hadmozdulatok részletezésére. Kár érte valahol, de értem a koncepciót, és meg is törte volna az ívet. Azért a végkifejlet tartogat kisebb fordulatokat, összességében ügyesen megkomponált, és egyaránt felmutatja Jorg mindkét arcfelét. A szálak is összeérnek, minden fontos momentum magyarázatot/megoldást kap.
Ilyen értelemben meglepő lehet Jorg életútjának utolsó két rövidke fejezete, és többen talán csalódni fognak. Ki-ki eldönti, én mindenesetre a kedvencek közé helyeztem a köteteket. Nagyon erős indítás ez Lawrence-től - kíváncsian várom a következő trilógiát!
Aldyr
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges